Fekete-fehér, magyar dokumentumfilm, 1970
Rendezte: Schiffer Pál

Schiffer Pál korának jelentős szociológusaival (pl. Kemény István, Havas Gábor, Csalog Zsolt, Juhász Pál, Vági Gábor)  együtt dolgozva érzékeny, tényfeltáró és néprajzi filmes szempontból is hiteles mozgóképi dokumentumokat hagyott az utókorra. Lencsevégre kapta az 1956 utáni rendszer magyar társadalmának mások által kevésbé fókuszált jelenségeit. Első filmje, mellyel országos ismertséget szerzett, az 1970-ben forgatott Fekete vonat volt. Szabolcsi roma munkások minden pénteken hosszú vonat-utat tesznek otthonuk (Újfehértó) és a főváros között, hogy aztán vasárnaponként visszainduljanak Budapestre. A jobb munkalehetőség reményében vállalt ingázás sokak számára évek, évtizedek óta tart. A film készítői végigélnek egy hétvégét a hazautazókkal, az interjúk során megszólaltatva pár utast majd azok feleségeit, gyermekeit is. Az ingázás témáját pár évvel korábbi dokumentumfilmjében Gaál István is feldolgozta (Oda-vissza, 1962): ebben a fárasztó utazások mellett a munkások „ittléte” hangsúlyozódik inkább, bemutatva munkalehetőségeiket és életkörülményeiket. Schiffer a hosszú vonatozások expresszív képi ábrázolása mellett igyekszik utána járni a „hátországban” maradt családtagok sorsának is. Fekete vonat így legalább annyira mesél a periférián tengődő asszonyok és gyermekek boldogulási kísérleteiről, mint a távoli nagyvárosban munkát vállaló családfőkről.

A film készítésének körülményeit az operatőr, Andor Tamás később a így írta le: „Az elsők között voltunk, akik kézbe vehették a csodálatos lehetőségeket adó 16-os Arri-B1 kamerát. És felszálltunk a Fekete Vonatra. Schiffer elintézte az engedélyeket, aztán azt mondta, hogy hunyjuk be a szemünket és ugorjunk bele. De közben nagyon is nyitva kellett tartanunk azokat a bizonyos szemeket, amelyeket könnyen kiverhettek volna. A Fekete vonaton utazott hétvégeken oda-vissza a vándormunkások sötét tömege, a család viszontlátásának részeg várakozásában, vagy éppen az elválás dühében. Sok esetben háromszáz kilométert bumliztak az ország különböző építkezéseihez segédmunkára. Az „odvas farakásként”, egymás hegyén-hátán alvó emberek tömegébe vetettük magunkat, és az összehányt, mocskos kupék mélyén megszólaltattuk azokat, akik hajlandónak mutatkoztak sorsukon elmélkedni. Schiffer rangot adó, első igazi sikere lett ez a film. (…) Felderítetlen terepre mentünk a vonattal, két napunk volt összesen a forgatásra, sokat kockáztattunk. Schiffer bátor volt, sikerült. Soha többé nem csinált gondos előkészület, terepismeret nélkül filmet. A Fekete vonat sikere, a film révén megpillantott világ örökre eljegyezte a dokumentális felelősséggel.”

A Fekete vonatban nyújtott operatőri munkájáról, valamint a filmtechnika fejlődésének a filmkészítés módszereire és a filmek stílusára gyakorolt hatásáról Andor máshol így nyilatkozott: „A Fekete vonat (1970) (…) operatőri szempontból is érdekes próba volt. A 16-os Arri BL egy fantasztikusan jó kamera volt. Bot-statívot szerkesztettünk hozzá, így a kamera súlyát a nyakamba vetett szíj viselte. Jobb kézzel fogtam a gépet, és úgy állíthattam a nagy átmérőjű objektívet, hogy szinte egyszerre kezelhettem az élességet a varióval. A 35-ös Blimp kamerához csináltattam egy szerkezetet, vállra vehetőt. Mögöttem a meghajlított kar végén sárgaréz súlyok tartották az egyensúlyt. Így a kamera súlyának több mint kétszeresét vittem a vállamon, kb. 50 kilót. Azzal, hogy ily módon megteremtettük a kamera vállstatívját, lehetővé tettük a szereplő megközelítését a saját élethelyzetében. Ez a nyugati dokumentumfilmeseknek már lehetséges volt a könnyebb 16-os technika révén. Nem leültettük a szereplőt, és beszéltettük, hanem megpróbáltuk úgy megközelíteni, hogy a kamera az arc közelébe kerüljön. Korábban nem volt arra lehetőség, hogy például egy pedagógust az osztályában, tanítás közben megközelítsünk. Ez az említett eszköz viszont lehetővé tette, hogy bemenjünk egy osztályterembe, és a pedagógust munka közben, a tanítványokra is rálátva, úgy tudjuk ábrázolni, ahogyan egy statikus kamerával lehetetlen. Mi ennek az értelme? – Saját élethelyzetében a riportalany természetesebben viselkedik, őszintébben nyilvánul meg.”

A cigány kisebbség sorsát más munkái (Faluszéli házak (1972), Mit csinálnak a cigánygyerekek? (1973)), és dokumentum-játékfilmjei (Cséplő Gyuri (1978), A pártfogolt (1981)) is megrázó hitelességgel ábrázolják. Utóbbinak „főhőseként” feltűnik a Fekete vonat egyik gyerekszereplője (Kitka János). Tíz év múlva, tizenhét évesen a fiatalkorúak börtönéből szabadul. Visszatér falujába, ahol hivatásos pártfogó gondjaira bízzák. Nem találja a helyét, részeges, népes és zilált családjából menekül, csavarog, olykor napszámba jár. Budapestre utazik, ahol gépkocsivezető szeretne lenni, de a tanulás nem megy. Csövezni kezd, az EDDA koncertjén a tömeggel együtt tombolva szabadul meg feszültségeitől. Az együttélés szabályainak ismerete, ambíciók, életcél, a tartás és kitartás igénye nélkül válik felnőtté.

Schiffer a 80-as években „Paraszti élet változásai” címmel készített filmsorozatot: Nyugodjak békében (1982), Földi paradicsom (1983), Kovbojok (1985), A Dávid család (1987), A Dunánál (1987), a 90-es évektől pedig a szocialista nagyipar összeomlásának hatásait dokumentálta riportfilmjeiben: Videoton sztori (1993), Törésvonalak (1998).

(Kispéter István)