Madarász Viktor, festő (Csetnek , 1830. december 14. – Budapest, 1917. január 10.)

Madarász Viktor gömöri iparoscsalád leszármazottjaként részt vett a szabadságharcban, a világosi fegyverletétel idején már hadnagyi rangban szolgált. Kardját és egyenruháját élete végéig megőrizte, még sírjába is maga mellé rakatta. A szabadságharc után szülei kívánságára folytatta a jogi tanulmányait, de mellette egy arcképfestőhöz is eljárt festészetet tanulni.

1853-tól 1855-ig már a bécsi művészeti akadémia történeti-festészeti szakosztályán volt hallgató, de párhuzamosan Ferdinand Waldmüller magániskolájában is tanult. 1856-tól Párizsban Léon Cogniet műtermében és az École des beaux arts-ban tanult. A francia fővárosban 1859 folyamán születtek meg legnagyobb művei, a Hunyadi László siratása, a Zách Felicián és a Zrínyi Ilona Munkács várában). 1864-ben készült el a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben, 1868-ban a Dobozi és hitvese és a Dózsa népe címet viselő kompozíció. Ez volt művészetének csúcsidőszaka, a Hunyadi László siratása képéért az 1861-es Szalonon aranyéremmel jutalmazták.

A kép nemcsak Madarász életművének kiemelkedő alkotása, hanem egyben a magyar történeti festészet emblematikus, nemzeti szimbólummá nemesedett alkotása is. A kép az V. László – első Habsburg királyunk – által kivégeztetett Hunyadi László ravatalát ábrázolja. Az esemény kivégzése napján, 1457. március 16-án a budai Mária Magdolna templomban a budai várban lévő Szent György téren zajlott le. A halott lábánál édesanyja Szilágyi Erzsébet és menyasszonya Gara Mária térdel, aki ekkor már tudta, hogy vőlegénye halálát valójában az ő apja, Gara nádor intrikája okozta. Gara nádor elhitette ugyanis az ifjú királlyal, hogy Hunyadi – korábbi hűségesküje ellenére – az életére tör. A véres eseményeket követően Gara Mária eszét vesztette. Bár a valóságban feltehetően egyikük sem volt ott a ravatalnál, a művész a drámai hatás fokozása érdekében odafestette őket.

A kép a 17 századi ravatalképekkel mutat rokon vonásokat, ugyanakkor a siratás kiemelésével szakrális jelleget kap, utalva a több évszázad óta ismert Krisztus siratása motívumra is. A kompozíció tömör, a sötét kápolnát csak a két gyertya fénye világítja meg, amelyben élesen rajzolódik ki a halott fehér gyolccsal letakart teste és csak felsejlik, a két gyászoló nő alakja, akiknek mozdulata tökéletesen tolmácsolja a gyász, a fájdalom, a bánat érzéseit. A kép éppen a szűkszavú, kevés szereplőt felsorakoztató kompozíciójával és a sötét-világos színek ellentétére épülő, romantikára jellemző festői eszközeivel, minden addigi történelmi festménynél – amelyek illusztratív, irodalmi és színpadi jellegűek voltak – erősebb drámai hatást ért el. A festőnek ez is volt a szándéka, hiszen a kép elkészülésének időpontjában, 1859-ben volt az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc – Habsburgok által történt – leverésének 10. évfordulója. A kép egyértelmű párhuzamot vont a két esemény között: a hős halála fölött érzett gyász, egyben a magyar nemzet gyásza is volt a szabadságharc leverése és annak megtorlása miatt. Berzeviczy Albert történetíró így fogalmazta meg a festménnyel kapcsolatos érzéseit: „Nemcsak egy történeti esetet beszél el, hanem az emberi lélek kálváriáját, s egy nemzet gyászos sorsát érzékelteti velünk. Ennek a magyar Pietának a magyar sors tragikuma a témája.” Megértette ezt a párizsi közönség is, amely a kép Salonban történt bemutatóján, hasonlóképpen értelmezte a témát, majd a szakmai zsűri a festőt 1860-ban aranyéremmel jutalmazta a művet.

A magyar közönség számára még egyértelműbb volt a kép üzenete, hiszen minden megfestett esemény a nemzet múltjából, a kép elkészülésének idején érvényes jelennek szólt, s az akkori közönség számára hordozott aktuális, jól értelmezhető politikai jellegű mondanivalót, így Madarász képe a nemzeti tragédia jelképévé vált. Megfestése hősies tettnek számított, hiszen elkészítése mögött nem állt állami megbízás, a megrendelő maga a magyar nemzet és a fizetség az elismerés és a népszerűség volt.

Hunyadi László siratása, 1859; Olaj, vászon, 243 x 311, 5 cm.