Baross Gábor (Pruzsina, 1848. július 6. – Budapest, 1892. május 9.)

Közmunka-, közlekedésügyi és kereskedelmügyi miniszter.

A közlekedésügyben és a kereskedelemügyben végzett miniszteri munkássága elengedhetetlen feltétele volt a 19. század végi magyar gazdasági fellendülésnek. Kortársai csak vasminiszterként emlegették.

A Trencsén megyei Pruzsinán, elszegényedett nemesi családban született. Középfokú tanulmányait Léván, Győrben, majd Esztergomban a bencéseknél végezte. A pesti jogi kar elvégzése után 1871-ben avatták ügyvéddé. Hazatérve előbb megyei főjegyzőként dolgozott, majd 1875-ben Puchó képviselőjeként bejutott az országgyűlésbe. Barátaival még 1873-ban megalapította a Vágvölgyi Lapokat, amelyben német és szlovák részt is szerkesztettek. A parlamentben Tisza Kálmán rendíthetetlen híveként szerepelt, miközben ismereteit bővítve tudatosan készült a kormányzati életben történő aktív szerepvállalásra. 1883-ban közlekedési helyettes államtitkárrá nevezték ki, majd három évvel később már közmunka- és közlekedési miniszter. 1889-től kezdve haláláig a kereskedelmi (ipari-közlekedési) minisztériumot vezette.

Életrajzírói jellemzése szerint Baross Gábor a magyar nemesi intellektualizálódás elsőrangú példája: elképesztő tudásvágy hajtotta, hatalmas energiákat tudott megmozgatni, s közben képes volt a problémákat áttekinteni, rendszerezni. Elképzeléseit hihetetlen eréllyel, vasakarattal vitte végig. E tulajdonságai miatt idehaza és az osztrák politika köreiben is keményen támadták.

Legjelentősebb gazdaságpolitikai reformjának máig a magánvasutak államosítását tartjuk, illetve az ehhez kapcsolódó modern szabályozások bevezetése a személy- és teherszállítás tarifarendszerére nézve. Közlekedési miniszterként erőteljesen fejlesztette a magyar tengerhajózást, ehhez kapcsolódva elérte Fiume kikötőjének modernizálását; javított az úthálózat minőségén és mennyiségén; egyesítette a postát és a távírdát; javított a hazai ipartámogatás rendszerén, támogatta a Vaskapu szabályozásának befejezését, részt vett a Postatakarékpénztár létrehozásában, valamint a Kereskedelmi Múzeum alapításában. Nevéhez fűződik a helyi érdekű vasutak kiépítésének terve és beindítása, valamint a vasúti igazgatás nyelvének németről magyarra váltása.

Rövid élete során hatalmas erőket mozgósítva munkálkodott a köz javán, hazája felemelésén. Hitvallását a munkáról, hivatásáról saját szavait idézve eleveníthetjük fel: „Semmivel sem dicsérhetjük jobban az Istent, mint munkával. Jobban meg van ő elégedve, mintha a mellemet verném, mondván: Atyám, vétkeztem”.

A nemzeti liberalizmus platformján állva a kiegyezés elszánt politikai híveként az osztrák-magyar gazdasági egyenlőtlenség eltüntetésére törekedett. Ugyan a közös vámterület elvét nem támadta, ám úgy vélte, ez az adottság nem gátolja a magyar államot érdekeinek védelmében a közlekedés, a kereskedelem és az ipar vonatkozásában. A magyar gazdaság élénkítésében fontos szerepet szánt a balkáni országokkal létesített egyre szorosabb kereskedelmi és ipari kapcsolatoknak, melynek erősítésére vasúti kereskedelmi képviseleteket szervezett e térségben. Az önálló magyar gazdaságpolitika részeként külföldi vámszerződéseket kötött, valamint hazai ipari raktárszövetkezetek létesítését szorgalmazta. Szociális érzékenységére jellemző, hogy aktív támogatója volt a munkás betegsegélyező pénztárak létrehozásának.

Karakánságára, elkötelezettségére jellemző, hogy néhány hónapig, amikor a belügyminiszteri posztot is betöltötte, nem nézve a korra oly jól jellemző urambátyám viszonyokat, több alkalmatlan főispánt is elbocsátott – igaz, ezt követően rövidesen leváltották. Modern gondolkodására jellemző, hogy korán felismerte a közvélemény-formálás jelentőségét, így hivatalában bevezette a bennfentes újságírók folyamatos tájékoztatását a minisztérium eredményeiről, tervezett lépéseiről. Közhivatalát példamutatóan erkölcsös szellemben, szigorú morális normák szerint vezette, élen járt a pontosságban, s vagyont nem halmozott fel, nem kért és nem adott kedvezményeket. Ennek „köszönhetően” azután, sajnálatosan korai halálát követően családját szinte szegényen hagyta kis felvidéki háztulajdonában.

(Gál Vilmos)